Hívhattuk volna a Grand Cafét Gruber Mozinak  vagy Gruber Cafénak is, de most már maradunk ennél a film- és mozitörténeti névnél, ez tetszene Laci bácsinak is, beszélt eleget róla.
Ki is volt ő - a fiatalok, a nemrég Szegedre érkezettek előtt teljességgel ismeretlen, hiába nyomozunk, nincsen róla semmi érdemleges a világhálón sem. Nem emlegetik, nem hozzák fel a nevét, mert hiszen amit ő képviselt, ma nincsen divatban. Ahogy most visszatekintek, öreg  Don Quijote-nek látom őt, a legigényesebb, legkifinomultabb művészet és kultúra szerelmesének,  látom, mint egy büszke, kicsikét már anakronisztikus lovagot, aki monomániásan és ernyedetlen konoksággal járja a maga útját. Mindemellett lefegyverzően kedves volt, amolyan régivágású úriember, a nőknek például a kellő pillanatban átadott egy szál virágot. Látszólag időmilliomos volt, hosszasan, személyre szólóan agitált az éppen soron következő projektje érdekében,  melyet adott pillanatban a világ legelodázhatatlanabb ügyének tartott, s melynek eltékozlása miatt akár a világ gyémánttengelye is megrendülne. Mindezt ráérősen, egy kicsit körülményesen tette, noha nála intenzívebben kevesek dolgoznak végig egy hetvennyolcévnyi életet, szó szerint az utolsó pillanatig.

Bodrogszerdahelyen született ezen a száz évvel ezelőtti napon. A debreceni érettségi után Frankfurt am Mainban énekelni tanult, aztán tanítóképzőbe járt, majd kántor-tanítóként kezdte pályáját egy hódmezővásárhelyi izraelita népiskolában. Elszenvedte,  halálos betegként éppen hogy túlélte a .világháborús munkaszolgálatot, hogy aztán erőre kapva elkezdje tartalmas, mindenkoron a közösségért szorgoskodó életét. Újabb diplomákat szerzett, volt  főiskolai, egyetemi hivatalok vezetője, tanszéki oktató –  precízen, sokat, eredményesen dolgozott. De igazi szerelme a kultúra és a művészet pártolása volt, mely szerepre szerteágazó műveltsége méltán predesztinálta. Ahhoz, hogy Szegeden a 60-as, 70-es évek nem váltak a sivatag évtizedeivé, nagyban hozzájárult a legendás – egyébként általa alapított – Art Kino, Filmmúzeum, Collegium Artium et Politechnikum stúdiumainak minősége és korszerűsége. Tulajdonképpen egy alternatív egyetemet alapított, egy tágas tudást közvetítő igazi Universitást, ahol a film-, színház- és képzőművészeti, zenetudományi és természettudományos ágazatokban a korabeli legjobbak adták egymásnak a kilincset.

Nyugodt szívvel állíthatjuk azt is, hogy a Grand Café se lenne Laci bácsi nélkül, hiszen ez a hely is az egyetemi filmklubok holdudvarából nőtt ki, de mondhatjuk úgy is, hogy mindenki, aki a hatvanas évektől valamilyen formában Szegeden a  filmkultúra közelébe került, Laci bácsi köpenyéből bújt ki. Nem csak az egyetemen tanított filmesztétikát, szervezte az Aud-Max-ban a tematikus blokkokat, de a város legkülönbözőbb pontjain gondozott filmklubokat, melyek akkoriban virágkorukat élték.  Furcsán hangzik ma már, de nem csak a mozikban (a legrosszabb években is legalább féltucat volt a városban, mind saját karakterrel), de gyárak, szövetkezetek kultúrtermeiben is ott állt a magas, elegáns  egyetemi ember, és kétrét hajtott kis papírjaiból pedánsan szerkesztett rövid bevezetőket tartott a mindig nagyszámú kedves közönségének.  Ízlése nem ismert határokat; imádta a Karádys filmeket, a film-noirt, a melodrámákat, az önzetlen  férfibarátság  halhatatlan filmjét, a Casablancát, de ugyanúgy a Jules és Jimet, a Viridiánát, a Nagyítást. A szegediek privilegizált helyzetben voltak, mert ha egy film betette a lábát az országba – ez az esetek nagy részében egyetlen kópiát jelentett – , Laci bácsi rövidesen prezentálta a városnak. Például a hírhedett Utolsó tangó éppen a vasárnap délelőtti nyugdíjas filmklub idejére érkezhetett a főváros egyetlen, Filmmúzeum néven futó art-mozijából – nem volt mese, akkor és ott kellett lepergetni. Ott volt, akinek ott kellett lenni, de képzeljük el a Jávor Pálhoz szokott idős hölgyeket, urakat, ahogy  Bertolucci máig zavarba ejtően őszinte, akkor  pedig valóságos világbotrányt  kavaró szexjeleneteiről értetlenkedve kivonulnak...
A filmes történetek mellett vég nélkül sorolhatnánk a fantasztikus zenei esteket, a Kocsis-Ránki koncerteket, a legnagyobb gonddal, leleménnyel és erudícióval szerkesztett stúdiumokat, Laci bácsi Egyetemének múlhatatlan értékű emlékeit. Ha köztünk lenne, járna hozzánk, ebben biztosak lehetünk, bár a két emelet már magas lenne a szívének. De a lépcsőházi kanyarban megpihenne, hogy valakinek azért elmesélje, milyen csodálatos volt  az Emmeline  a Mezzo-operafesztiválon...