Csöng a telefon, a megyei lap újságírója kérdezi, igaz-e az MTI éppen most megjelenő híre, mert nem akarják elhinni. Mi sem akarjuk elhinni, remegő kézzel írjuk be a keresőbe… Sorjázik a drasztikus mondat a különböző portálokon, a világ is tudja már.
Egy olyan ember ment el, aki egész életét egyetlen  ügynek szentelte, annak a különös, a 20. században virágkorát élő műfajnak, amit úgy hívnak, MOZI. Ezt szolgálta fáradhatatlanul, ezért küzdött, ennek szolgálatába állította minden erejét, tehetségét, ennek érdekében vetette latba határtalanul sok kapcsolatát, zseniális meggyőző képességét. Százezer filmet látott talán? Nem tudott betelni a mozi varázsával, pedig tudta jól, Uram Isten, mennyi köztük a silány. Gyermeki lélekkel nézte a vásznat a nagydarab ember, néha elmorzsolt egy könnycseppet, hogy aztán felkászálódva a székből az egész mozitermet betöltő, felejthetetlen hangjával gyűjtse maga köré a szakmai grémiumot, na gyertek, Drágáim!

Egy nagy korszak nagy egyénisége volt, a mozizásnak egy olyan megismételhetetlenül gazdag életidejében, amilyen nem lesz soha már. A 60-as években kezdte friss magyar-történelem szakos diplomásként az akkori Csongrád Megyei Moziüzemi Vállalatnál (a mozi, mint üzem és vállalat, milyen kor-szerű hangulata van e szavaknak!), ekkor horgadt fel a mozgókép iránti szenvedély, mely nem hagyta el többé. Szeged a filmek paradicsoma lett, mindent megkapott a város, pedig hol voltunk akkor még Európától! Vonultak is a nézők szó szerint hosszú, tömött sorokban a mozik felé, áramoltak az egyetemisták az Auditórium Maximum kultikus vetítéseire. A mozi, a kortárs film ablak volt a világra, friss levegő áradt be rajta, s a nézők nem tudtak betelni vele. A szegedi mozik virágoztak, szépültek, jó gazdájuk volt. Aurája teremtődött a szegedi mozizásnak, jöttek is a filmesek legújabb opuszaikkal, hozták a stábot, jött a sok híresség. Szeged a filmkészítők Mekkájává avanzsált, magyarországi ősbemutatók sorjáztak, s maradt a hagyományból a mának is.

„A Petróczy” név fogalommá vált a filmes szakmában, széles körű ismertség, feltétlen tekintély és tisztelet övezte. Nem lehetett másképp, csakis Őt illethette az országos elnöki tisztség a többi megszállott mozis között, viselte és szolgálta élete végéig. Had’ mondjuk el azt is, hogy nincs a Grand Café sem, ha nincs Petróczy Sándor. Az előzményként felhozható egyetemi filmklubokat Ő támogatta, segítette minden eszközével és minden kapcsolatával. Felkarolt minket induláskor, nagyvonalú volt a Grand kialakításakor, türelmes volt, ha szorongatott helyzetében alapítványunk – olykor nem kevés – pénzzel tartozott a nagyüzemnek. Rajtunk volt a szeme, mint ahogy a lehetséges mindent megmozgatott az art-mozi mozgalom életben tartásáért. Mert élesben ment már régóta, nem is a játék, inkább a harc a magyarországi mozikért, és nem csak a művészmozik elit kistermeiért, de egészében a mágikus élményt adó, közösségi mozizás fennmaradásáért.

Egy barátságos, otthonos, egymást ismerő, egymásra odafigyelő, igazi örömteli légkör uralta a magyarországi mozisok világát, s ebben Petróczy Sándornak elévülhetetlen érdeme, oroszlánrésze volt. Annyi jókedvet és életerőt sugárzott, hogy elhitette, a mozi világa örök és kikezdhetetlen.  A legkevésbé sem rajta múlott, hogy a jókedv keserűvé, a légkör huzatossá vált. Azt hittük róla is, bár tudtunk kisebb bajairól, hogy az Ő életereje is kikezdhetetlen, ezért is állunk most tanácstalanul, döbbenettel és könnyezve halála előtt.