Irodalom (r.: Bereményi Géza)

Bereményi ezt a tévéfilmjét egy pályázatra készítette. A pályázat tárgya egy kortárs író novellájának a megfilmesítése volt. A rendező többször nyilatkozta, hogy megörült ennek a kiírásnak, hiszen így a „two in one” szerencsés együttállását tudta megvalósítani: saját írását saját maga adaptálhatta képernyőre. A film alapjául szolgáló Irodalom c. novellát huszonévesen írta, s most arra is kíváncsi volt, hogy túl az ötvenen, miként tekint ifjúkori gondolkodásmódjára, hogyan viszonyul régi önmagához. A Karinthy féle „találkozás egy fiatalemberrel” érdekes, inspiráló filmet eredményezett.

A történet egy fiatal, írónak még éppenséggel nem nevezhető, de írói babérokra vágyó férfiról (Horváth Illés) szól, aki hamar elvégzett reggeli munkája (újságkihordás) után a „nagy művet” szeretné megalkotni. Közben gondoskodnia kell a vidékről Pestre, hozzájuk költözött beteg nagymamáról, aki lánya mellett szeretne meghalni. (A nagymama szerepében Törőcsik Mari egyszerűen zseniális, a Szemle ajándéka, a fiú anyjának alakját Nyakó Juli puritán játéka hitelesíti.)

Kibontakozik tehát a film első rétege: a meg-megfeneklő írói potencia hogyan nyeri vissza erejét a hétköznapi történések megfigyeléséből, hogyan táplálkozik az alkotói energia a környezet kihasználásából, abból, hogy az író számára minden „nyersanyag”, még saját családjának szenvedése is. Így szivárog bele a nagymama hasonmása a fiú fiktív kémtörténetébe, így lesz felhasználandó alapanyag a külvilág minden jelentéktelen és jelentős eseménye: pl. a csernobili atomkatasztrófában is a megírhatóság lehetőségét látja főhősünk.

A tévéjáték második rétege a fiú által írógépbe pötyögött fabulának a megelevenedése, egy történet alakulásának a folyamata. A fiktív sztori minden újabb, papírra vetett elemét látjuk, sokszor még a javított változatot is újranézhetjük, szemtanúi lehetünk annak, hogyan alakul, mozog, változik az író fejében a teremtett világ. Ami tehát Bereményi ifjúkori novellájában „történet a történetben,” az itt természetszerűleg „film a filmben.”

Képileg is elkülönül egymástól a két réteg: a fiatalember környezete, a mindennapi dolgok és cselekményelemek színesek, közbeékelt sztorijának színvilága fekete-fehér. Ez - szellemesen - nem pusztán a jól elkülöníthetőség jegyében történik, hanem a kémtörténet hangulata miatt is, hiszen hősünk novellájának filmes kivetüléséhez leginkább a film noir kontrasztos világítástechnikája, esős, pocsolyacsillogós szürkesége, Humphrey Bogart-os ballonkabátja és kalapja/cigarettája passzol leginkább. Így a kis bűnügyi sztori képi megjelenése egyszerre pastiche (a félreérthetetlen utalásrendszer okán), és paródia (az eltúlzott, felnagyított, a szatirikus irányába elmozdított szüzsé- és látványelemek miatt).

Ami engem a legjobban megfogott ebben a tévéjátékban, az mégis a két látható rétegen túli harmadik szint: a művészet és a valóság viszonyának kimeríthetetlen, soha végig nem vihető problematikája, továbbá az a kérdéskör, hogy a művész  számára „mindenben bennrejlik a megformálhatóság lehetősége”. A fikció és realitás különös oszcillációjára jó példa a filmben, mikor a fiú saját regényeként adja át nagymamájának olvasni Hugo Nyomorultakját, azzal a kéréssel, hogy az öregasszony keresse meg benne saját magát, hisz a regényben minden családtag, ismerős, megszokott helyszín benne van, csak elrejtve, más néven és más történelmi időben. Az elvárt irányvonalak most megfordulnak. Annak lehetünk tanúi, hogy nem csak a valóság tükröződhet egy fiktív tartalomban, hanem a fikció is „ráfed” a valóságra, s az igazán jó történetekben megtalálhatjuk önmagunkat és mikrovilágunkat is.

Ha jól meggondoljuk tehát, most már három sztorink van: Bereményi novellája, ebbe beékelve a fiú kémmeséje, és a fiú pimaszul és hetykén kisajátított „alteregójának”, Victor Hugónak a regénye. S mivel Hugo története ráilleszthető a fiú reális élethelyzeteire (a nagymama megtalálja benne az ismerősöket, a saját helyeket), a fiú élethelyzetei pedig belecsúsznak a saját maga által írt kémsztoriba, végső soron az „Irodalom hatalmáról”, mindent átitató természetéről is szól ez a tévéfilm.

Még mielőtt azonban arról a szép, új világról kezdenénk ábrándozni, ahol az irodalomnak ilyen átható ereje van, azelőtt beszéljünk a dolog árnyékos oldaláról is. A novella/film arról is szól, hogy az író szemében minden potenciális nyersanyag, minden megfigyelendő és kisajátítható, minden körülötte lévő ember, tárgy, érzelem, korábban létrejött bármi irodalmi alapanyaggá lényegíthető át. Nem tudom, milyen érzés lehet íróként témát keresni. Pontosabban milyen lehet az, ha a témát keresni kell, mert az nem talál meg minket. A film tanúsága szerint ilyenkor zsigerelheti ki a szerző – senkit és semmit nem kímélve – a környezetét, változtatja puszta megformálandó matériává akár még a szeretteit is.

Szívesen megkérdezném Bereményi Gézától, hogy ő nem félt-e most saját maga megfigyelőjévé válni, önmaga ifjúkori szövegében újraépítendő alkotóelemeket keresni, nem zsákmányolta-e ki érzelmileg a mostani filmrendező akkori, fiatalon még biztosan másképp gondolkozó írói önmagát egy friss műalkotás létrehozásának a kedvéért? Nem ugyanazt csinálta-e önmagával, mint filmjében a fiú közvetlen környezetével?

A filmet hamarosan bemutatjuk a rendező jelenlétében.