Eltelt egy hét a jubileumi, 40. Magyar Filmszemle díjátadója óta. Tudjuk már, hogy kik lettek a zsűri kedvencei, ki nyerte az Arany Orsót, mely film kapta a külföldi kritikusok elismerését. A múlt héten megkezdett szemlémet azzal a megjegyzéssel folytatom, hogy az ismert eredmények nem befolyásolták az első vetítéseken szerzett tapasztalataimat, esetleg jólesően nyugtáztam, ha a díjazottak közül valami nekem is tetszett, vagy most is értetlenül állok egyes döntések előtt.
Sajnos a fődíjas Mátyássy Áron-filmet nem láttam, melynek egyszerű oka csupán az volt, hogy előtte néztem meg a gyermekek öngyilkosságát kegyetlen valószerűséggel megmutató Hetedik kört (r.: Sopsits Árpád), és mivel Mátyássy első filmjéről csak annyit lehetett tudni az ajánlók alapján, hogy egy autista lány megerőszakolása nyomán kibontakozó bosszútörténet, valahogy az aznap esti szenvedésadagomhoz már nem szerettem volna hozzáadni még egy dózist. Így erről lemaradtam, talán jobb lett volna, ha felcserélem a sorrendet.

A másik pech, (bár ki tudja, nem mindig értek egyet a döntnökökkel) az Intim fejlövés elmulasztása volt, de az időhiány most is (mint minden szemlevetítés-sorozaton) működésbe lépett, és hát az elsőfilmesek munkáiból – sok bennfentes információm nem lévén – random módon szoktam szemezgetni. Viszont elismert alkotásként talán nagyobb eséllyel fogják majd a vidéki mozik is műsorra tűzni Szajki Péter filmjét, s akkor aztán pótoljuk a mulasztást.
Ennyit a bűneimről, lássuk, amit láttunk!

1 (r.: Pater Sparrow)
A főként technikai elismeréseket besöpört film (kivétel a diákzsűri legjobb elsőfilmes díja) izgalmas képi világot tárt elénk. Mindenféle képfajtát és rögzítési módot, színvilágot és hangulatot, sőt korokat, realitást, fikciót és álomvilágot ötvöző megoldásai újszerűen hatottak a játékfilmes mezőnyben.
A történet Stanislaw Lem antiutópisztikus esszéjére alapoz, melyben egy titokzatos könyv, a „Könyvek Könyve”, az 1 című alkotás lepi el az egyik, amúgy ritkaságairól híres könyvesbolt polcait, felülírva, azaz eltüntetve az addig polcokon lévő műveket. Ebben a könyvben sűrűsödik össze egyetlen bölcsességként az emberiség egy percének minden pillanata, adatokra, racionális jelrendszerre, konkrétan számok sorozatára konvertálva. A dolgot veszélyesnek minősíti a Valóságvédelmi Hivatal (hiszen ennek az egy percnek nemkívánatos emocionális/fikcionális/álomlogikával megközelíthető elemei lehetnek) , s nyomozni kezd a könyv eredete és esetleges szerzője után. A szigorú zárlat ellenére mégis sikerül kicsempészni a könyvesbolt wc-ablakán egy példányt a külvilágba, s ez aztán gyorsan elterjed az emberek között. Aki elolvassa az 1-et, azaz megízleli a tudás „körtéjét” (ez a gyümölcs szerepel a film minden plakátján, a honlapján is), annak – a nyomozó hatóságok szerint - valami nem kívánatos felismerésben lesz része. Olyan bölcsességhez jut, ami veszélyes lehet a világot mozgató racionális és statisztikusan igazolható rendre és rendszerre.
Legszűkebben tehát két rétege van Sparrow filmjének: a bűnügyi/nyomozós cselekményelem az egyik, s a könyv titokzatos/filozófiai tartalmának megjelenítési kísérlete a másik. Nem sikerül azonban maradéktalanul megvalósítani sem a szüzséből felsejlő izgalmat, sem a filozófikus töltet képpé „terítését.” A mégoly figyelmes néző is elveszíti egy idő után a fonalat a sok-sok szentencia között, s a kétségtelenül erős látványvilág nem tudja elvinni a hátán az egyre szétbogozhatatlanabb vonatkozások terhét, a közönség egyszerűen nem tud együtt haladni az alkotói prekoncepcióval. És még ha meg is kísérli, akkor is észrevétlen maradhat számára a szép számmal felbukkanó inter –és transztextuális utalás, hogy csak a 101-es szobát vagy  Kubrick Mechanikus narancsának számomra evidens áthallásait említsem. (barátaim még felsoroltak egy tucatot)
Vagány elsőfilm az 1, de képi és gondolati zsúfoltsága és tisztázatlanságai ellenére sem kívántam meg, hogy éljek az újranézés lehetőségével. Még akkor sem, ha ismét láthatnám Mácsai Pál szexjelenetét a nagymellű eladónővel, ami pedig aztán igazán unikális a Mácsai életműben.

A hetedik kör (r.: Sopsits Árpád)
Dante Isteni színjátékának Pokol-leírása számtalan műalkotásnak adott már alapot. Így Sopsits filmjének is. A Pokol hetedik köre Danténál az erőszaktévők (gyilkosok, öngyilkosok, rablók, istenkáromlók) helye, Sopsits alkotása pedig a kiskamaszok körében közelmúltban történt, „megmagyarázhatatlannak tűnő, tragikus események” (konkrétan: öngyilkosságok) nyomába ered. A cím számomra rögtön ezt a párhuzamot idézte.
A rendező előző filmjei közül a Céllövöldét mérsékelten, a Torzókat meglehetősen szerettem. Mindkettőben gyerekek körüli súlyos történések, itt, ebben az új, harmadik gyerek-tematikájú filmben szintén. Mégsem lehet a hármat egy lapon említeni. A hetedik kör zavarba ejtő erejét csupán a kegyetlen gyilkossági/öngyilkossági jelenetek hosszas (nekem szándékoltan nézőszadizónak tűnő) kitartása adja, míg korábban a Torzók fajsúlyát világának egységessége és őszintesége teremti meg. Az új film éppen ezért csak tematikusan nevezhető trilógia-alkotó darabnak, az atmoszféra  hitele halványabb az előző kettőénél.
A kisváros összeszokott gyerekbandájához egyszer csak különös fiú csatlakozik, szinte a semmiből. Az ördögi attribútumokat magán viselő (vörös haj, sántaság, albínófehér bőr, másfajta intonáció) Sebestyén (minden név egyébként mitikus, szerintem kicsit erőltetett módon) az élet és a halál határvonalaihoz vezeti el új barátait: késsel célba dob feléjük, dögkútba nézeti, nejlonzsákokba zárva versenyezteti őket, hogy ki bírja tovább elviselni a fuldoklást. A fogékony kamaszokat elbűvöli szuggesztív aurájával, a bűnről és a halálról megfogalmazott, talányos szavaival eléri, hogy  ő legyen a társaság viszonyítási pontja. Hiába a hittanóra szimpatikus tanára, Gábor Atya, hiába az elemi, fiatal életösztön, és hiába Sebestyén önkéntes (pokoli, kénes mocsárba szótlanul alábukó) megsemmisülése, a film végén a tizenéves Jakab és barátja mégis felakasztják magukat egy garázsban.
A néző rettenetesen rosszul érzi magát ennél a szörnyű jelenetnél. A feszültségnek és a színészi játék őszinteségének olyan csúcsait láthatjuk a vásznon, amelyekhez mérve - kis híján - csak az elfordított tekintet lenne a megfelelő gesztus.
Mégsem válik egységesen megrendítővé Sopsits műve, mert a vaskos példázatosság, a kimódolt párbeszédek, az indokolatlan szimbolikával (sőt, inkább csak műdidaktikus látványelemekkel) megtűzdelt jelenetek elerőtlenítik a súlyos mondanivalót. A Gábor Atyát alakító Trill Zsolt oltár előtt ellejtett néptánca például inkább kínosan komikus volt, mint hatásos, pedig tudni véltük a szándékot: ha már nincs nyelv az Istennel folytatott párbeszédhez, akkor az elemi mozdulatok kommunikációs esélyeit kell kihasználni.
A hetedik kör nem nyújtott a Torzókéhoz hasonló komplex filmes élményt, csak a gyerekek szenvedése, védtelensége és (bizonyos szempontból) „menthetetlensége” felett érzett elemi megrendülésünket használta ki.

Apaföld (r.: Nagy Viktor Oszkár)

Bakfitty. A hetvenes évek végén, a legendás alföldi betyárról, Rózsa Sándorról szóló tévésorozat paródiájának ez a sokat emlegetett mondata jutott eszembe az Apaföld nézése közben. Hofi akkor a Szinetár-féle rendezés műmájer népieskedését figurázta ki ezzel a viccesen mélymagyarkodó, imitált tájnyelvi kifejezéssel.
Nagy Viktor Oszkár filmjében nem hangzik el ugyan a „bakfitty”, de itt sincs hiány a „mélyértelmű”, nagy hallgatásokból, hosszan kitartott, jelentőségteljesnek szánt szembenézésekből, a magyar vidéki lét autentikusnak képzelt rekvizitumaiból (málladozó falak, viaszosvászon terítő, pokrócfalvédő, föld, kenyér nélkül).
A külföldi kritikusoknak üzenem, hogy van egy olyan mondás nálunk, hogy ez meg az, „ahogyan Móricka elképzelte”. Valószínűleg a szerény képességű viccfiúcska imaginárius képzelőereje nem járt a filmrendező eszében, mikor megalkotta nagyhatásúnak szánt opusát.
Passzív apagyilkosságról van benne szó, ahol a passzív azt jelenti, hogy hagyja meghalni a fiú az édesapját egy szőlő/szülőföld karói közt (apa szívinfarktusban elzuhan, egyből döntött kameraállás, ahogy az kell, baljós varjúraj balról be, sokat sejtető, gonosz fiúi cigarettázás a rángatózó apatest felett).
A börtönviselt apa – Derzsi János (mellesleg Kovács Lajos mellett a magyar fekete széria emblematikusan használt arca) – hazatérte után földet vesz, amit fiával együtt tervez megművelni. Közben autodidaktikusan önmagát is lankadatlanul műveli: esténként vaskos könyvet olvas, szabadidejében Gaál István filmeket néz (a Magasiskolát, egyik kedvencem), hacsak éppen nem vacsorázik együtt a csonka, anya nélküli család arany szegélyű, ovális porcelántálból, fehér damasztabrosz felett feltálalt leveskét.  
Nagyon megrázott, hogy a kritikusok Gene Moskowitz-díjat ítéltek oda ennek a filmnek, mert unalmasnak, közhelyesnek, klisészerűnek láttam mind a képi világát, mind pedig a lapos, de magvasnak gondolt történetét. A lassúságtól és  Derzsi „barázdált arcától,” könnytől csillogó félszemétől még nem lesz  hiteles a magyar és egyetemes valóság felmutatása, annak mestersége valahol a Kárhozattal, és az „ez van, ezt kell szeretni” szövegű, végtelenített dallal kezdődik.
Gaál Istváni hagyományt emlegetni (csak azért, mert elhangzik a sólyomröptetés „hepp-hepp!” hívószava a Magasiskolából) pedig egyenesen a sírban való forgás tipikus esete.
Ha már telep, akkor inkább Tarr Sátántangója, s ha már lassú sodrásban, akkor jöhet Gaál István. Az Apaföld meg maradhat ugarban.