Huszárik Zoltán rövidfilmjei I-II

A szemle Huszárikra emlékezik. Vetítik a Szindbádot és a Csontváryt, és egyetlen délelőttön a rövidfilmjeit is láthattuk.

A nagy montázsoló melankóliája ezekben a rövidfilmekben is megmutatkozik. Az őszi fák színei, a rebbenő madárraj, a szomorú szemek premier plánja, a temetők dülöngélő sírkövei – mind visza-visszatérnek kisfilmjeiben. Az idő múlékonyságát, az élet tünékenységét, egyre mélyülő erózióját mutatják a mindig felbukkanó, barázdált tájelemek is. Lehet ez a felszántott föld csíkjainak totálképe, egy vízbe hullott falevél szuperközeli erezete, egy régi híd deszkájának párhuzamosan futó mintázata – és mindez együtt, metaforikusan megismétlődve egy öregasszony arcának ráncos tájképén. Akár csak pillanatokra felbukkanva.

2009-ben úgy érezzük, hogy Huszárik a letűnt világok költészetét művelte. És ez nem csak a sokszor előtűnő temetői jelenetekben, a lovak szomorú pusztulásában, a hóemberek seholsincs, olvadékony univerzumában, a fészerajtókban mozdulatlanul álló parasztbácsik tekintetében érezhető. Ott van ez a nehezen szavakba önthető „utolsó pillanatok” megmutatásában, amely pillanatok után valami más, végérvényesen új, ismeretlen következik. Ahogy az Elégia vágtató lovai helyett a karusszel kimázolt lófigurái forognak már, s a lóerő az autók motorházába költözött, ahogy az öreg néni a Tisztelet az öregasszonyoknak c. kisfilmben halálba hervadó kézmozdulattal int az őt filmező kamerának, ahogy Amerigo Tot utolsó hazalátogatásakor a fényképező lencséjébe néz, ahogy a hóemberek a Capriccióban még utoljára fúvószenekarrá állnak össze – ezek azok az utolsó állapotok, amelyeket Huszárik megörökített nekünk.

A legizgalmasabb a most vetített első blokkban a negyedéves hallgatóként készített filmje, a Játék volt, amelyet ritkán láthat a nagyközönség. Az expresszionista fény-árnyék technikával és a geometrikusan osztott terekkel operáló rövidfilm egy börtön két, csíkos ruhás fegyencének a különös sakk-vagy malomjátékát mutatja be. A sötét cella falára a rácsokon át betóduló fény szabályos, négyzetes táblát rajzol, s az idő múlásával a térben elhaladó négyzetháló segítségével lépegetnek előre elkészített figuráikkal a fegyencek mindaddig, amíg különös „táblájuk” el nem tűnik a napfénnyel együtt a semmibe. 1959-ben készítette.

A filmek újranézésének hozadéka – a mindenkori élvezeten kívül - most az volt számomra, hogy ismét örülhettem Huszárik finom humorának a még oly komoly A piacerében is, vagy a lírai Capriccó fürdőkádban ázó, mókás kalapot viselő hóemberét figyelve, és önironikusan mosolyogva húzhattam el a számat a kamerával pásztázott sírfeliratok egyikénél, ahol egy mosolygós néni szobra alatt ez volt olvasható: „A másvilágon is tanítani szeretnék”. Ahogy mondtam: letűnt világok, másfajta életérzés…

Castel Felice (Hamvai Kornél drámájának filmes változatát rendezte Valló Péter)

Színházat nézni filmen kényes és néha kudarcra ítélt feladat. Se nem ez, se nem az igazán. A Radnóti Színház sikeres előadása után Valló Péter elkészítette a dráma kamarafilmes variánsát. A történet 1958-ban játszódik, és a Castel Felice (a Boldogság Vára) nevű hajón Ausztráliába utazó magyarok megismerkedéséről, viszonyrendszeréről, önismereti kényszeréről, múlttal való szembenézéséről, az új élet lehetőségeiről vagy a régi otthagyásának a lehetetlenségeiről szól. Kiváló színészek (Bálint András, Csomós Mari, Kováts Adél, Szombati Gyula, Márton András, Marjai Virág stb.), kiváló alakítások, de az egész mégis túl színpadias, unalmasan fényképezett, a színi előadás diszletei közül nem nagyon kimozduló, ezért egyhangú operatőri munkával elkészített alkotás született. Filmen „jól játszani” és színházi eszközökkel „alakítani” csak nagyon ritkán elég. A sötét háttér soha nem juttatta eszünkbe a színészek által sokszor emlegetett ordító napfényt, de nem is emelte el szimbolikus időn kívülibe a játékteret. Maradt a közhelyes megoldás: nappal sárgán, este kékesen világították be a hajót. Nem tudok teljesen megbocsátóan biccenteni a hibrid megoldások (film és színház egyszerre) láttán. Korrekt de nem több, amit láthattunk. Pasztell Felice – ahogy az egyik színházi kritikus mondta.